Amikor bő hat évvel ezelőtt elkezdtem Aikido-zni, nem voltak nagy elvárásaim önmagammal szemben. Úgy gondoltam, kipróbálom, és majd meglátjuk, meddig akarom csinálni. Két jó barátommal kezdtem edzésekre járni, akik néhány hét gyakorlás után már arról beszélgettek, hogy célul tűzték ki a hakama megszerzését. Mikor tőlem megkérdezték, mi a célom, azt feleltem: eljutni a következő edzésre.
Rengeteg kétség és félelem volt bennem, ezért csak óvatosan ismerkedtem ezzel a művészettel és nem akartam túl nagy célokat kitűzni magam elé, nehogy csalódjam magamban. Befelé forduló, biztonságra törekvő személyiségemmel eleinte még az is kihívás volt számomra, hogy egy addig ismeretlen emberrel edzem együtt. Edzésről-edzésre dúltak a belső harcaim, kellett ledöntenem olyan falakat, amiknek a létezéséről korábban nem is tudtam, és tette próbára az akaraterőmet a menekülni vágyásom. De maradtam, és gyakoroltam tovább. Lassan csökkentek a félelmek, tágult a komfortzónám. Nem csak az edzéseken, a magánéletemben is. Éreztem, hogy változik a személyiségem, és ez tetszett. Tudtam, hogy folytatni akarom. És egyszer csak ráeszméltem, hogy már el sem tudom képzelni az életemet az Aikido nélkül.
Közben a Párom megnyitotta a saját dojo-ját, ahol ő lett a mesterem is, ugyanakkor segítettem is neki az edzések megtartásában. Ez az új felelősség még nagyobb ösztönző erővel hatott rám. Minden egyes vizsgámra hatalmas adag vizsgadrukkal érkeztem. Nem csak a vizsgabizottságnak akartam megfelelni, hanem a saját elvárásaimnak is. Úgy éreztem, dojónk első tanítványaként a maximumnál is többet kell nyújtanom. Ez nagy teher volt a vállamon, de ugyanakkor hatalmas ösztönző ereje is volt. Amikor levizsgáztam 2. kyu fokozatra, és így a fehér övemet barnára cseréltem, először megijedtem – most már mindenki látja, hogy több évnyi gyakorlás áll a hátam mögött, ki kell lépnem a fehér öv nyújtotta komfortzónából (is), többé nem számítok kezdőnek. Újabb belső harcok következtek, de mentem tovább az úton. A sikeres 1. kyu-s vizsgám után éreztem csak azt, hogy „beérett” a barna öv a derekamon, és igenis annak „helye van ott”. Tudtam, hogy az 1. dan fokozattal már nem akarom ugyanezt a harcot megvívni, ezért nem csak a technikák gyakorlásával kell készülnöm a vizsgára, hanem mentálisan is – a lelkemet felkészítve az új felelősségre, és el kell hinnem, hogy én is megérdemlem ezt a fokozatot. Megerősítő mantrákat írtam magamnak, cikkeket olvastam a hakama történetéről, viselésének hagyományáról, mindent elkövettem annak érdekében, hogy az új fokozat ne félelemmel töltsön el, hanem a várakozás izgalmával. A vizsga előtt közvetlenül pedig már csak arra törekedtem, hogy engedjem el minden elvárásomat, és csak az adott pillanatra koncentráljak. Sikerült a vizsga közben kizárnom a tudatomból a külvilágot, már nem érdekelt, hogy sok ember figyeli minden mozdulatom, csak az elhangzó technikák neveire koncentráltam és a vizsgapartneremre. Azzal az érzéssel jöttem le a tatamiról, hogy igen, így akartam teljesíteni. Hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, és közben tudtam, hogy az igazi út csak most kezdődik. Mert a harcművészek útja sosem ér véget, és amikor elérünk egy újabb fokozatot, azzal csak a lehetőségeink bővülnek a gyakorlásra, ismereteink elmélyítésére.
Két héttel a vizsgám után megérkezett Japánból a fekete övem és a hakamám. Nagy izgalommal bontottam ki a csomagot, és úgy fogtam a kezembe, mintha valami felbecsülhetetlen értékű műtárgy lenne. A büszkeség és az alázat érzése egyszerre lett úrrá rajtam.
Még csak néhány edzésem volt hakamában. Még sokáig tart a felvétele, nincs benne rutinom, bajlódom a hosszú szalagokkal, és hogy a csomók elég stabilak legyenek. Mégis, mire az utolsó simítást is elvégzem, és végre megkötöm az elején a „japán masnit”, mintha átlépnék egy másik világba.
Olvastam egy cikket, ami ezt írja:
„A szalagok megkötése a gyakorlás előtt kapuként szolgál a gyakorlónak; lehetővé teszi, hogy teljes figyelmét a harcművészetre fordítsa. Az edzések után a bonyolult hajtogatási folyamat, hogy a hakama megőrizze formáját, majdhogynem meditatív időszak, mielőtt a gyakorló visszatérne a földi létbe.”
És igen, valami ilyesmit érzek én is. Ahogy eligazítom a kis masni szárát, késznek érzem magam a gyakorlásra. Veszek még egy mély levegőt, és a kifújása közben teljesen „belekerülök a testembe”: érzem a ruhát, az öv és a hakama szalagjainak határozott tartását a derekamon, és ahogy a „koshita” támasztja a derekam – megadja azt a testtartást, ami a harcművészethez szükséges. És mivel vallom az „amint kint, úgy bent; amint fent, úgy lent” elvét, határozottan érzem, hogy nem csak a testtartásom („kint”) változik meg a hakama viselésével, hanem mélyen bennem is kialakul egyfajta tartás. Törekvés arra, hogy minden pillanatban méltó legyek a viselésére. Már nem vehetem félvállról a gyakorlást (nem mintha korábban megtettem volna), nincs „kummantás”, nincs „ellazázott” gyakorlat, mert a szalagok a derekamon és a lábam körül suhogó anyag ezt nem engedik.
Nincs már visszaút, elindultam a harcművésszé válás útján…