A japán ember jelleme, életszemlélete sokban eltér a mi felfogásunktól, s így volt ez már századokkal ezelőtt is. A japánok mindig is alaposságukkal, tökélyre törekvésükkel, a hagyományok áhítatos tiszteletével vívták ki a szomszédos népek csodálatát, vagy éppen lebecsülését.

Budo – avagy régebbi keletű nevén Bushido – a harcos útját jelenti. Az utat, melyet be kell járnia, hogy igazi hőssé, szamurájjá váljék. S az utat, amelyet élete során jár végig, a dicsőséges csatáktól a hősi, nagyszerű halálig. A Bushido egy sor, számunkra visszatetszőnek tűnő szabályt ír elő a szamuráj számára, melyek gúzsba kötik életét, meghatározzák szinte még a gondolatait is. A legfőbb erény a becsület, a család, a nemzetség, az egyén becsülete. A szamurájok mindig nagyurak, daimyo-k szolgálatában álltak, azok testőrségét, fegyveres erejét képezték. A harcos becsülete megkövetelte a teljes odaadást: ura egyetlen szavára nemcsak saját, de családja életét is fel kellett áldoznia – mint ahogy meg is tették, számtalanszor a történelem során. A szamuráj élete készülődés volt a halálra – egy dicső élet hősi megkoronázására, amikor is a harcos bevonult a mondák, költemények világába. Tanítások szerint élt, élete egy igaz tanítás kellett, hogy legyen.

A feudális Japánban napirenden voltak a harcok, összecsapások, a földért, a hatalomért. Nagyurak seregei rontottak egymásnak, ha uraik érdeke úgy kívánta, soraikat szamurájok alkották. Rablók, gyilkosok lestek az utazókra, ezért őket is szamurájok kísérték. Meghatározó szerepük volt évszázadokon keresztül, így azután létkérdés volt, hogy erősek, gyorsak, fegyvereik nagyszerű kezelői legyenek.

Így válik világossá a Budo szerepe a nevelésben, tanításban, hiszen a jó harcos nemcsak erős és ügyes, de művelt és udvarias kellett, hogy legyen. Így a nevelés javarészt vívásból, íjászatból, fegyver nélküli harcból, kalligráfiából, etikából, irodalomból és történelemből állt.

Látható, a Budo valamikor komplex képzés volt, de napjainkra szükségszerűen az egyes művészetek leváltak, önálló életüket élik. A Budo-t alkotó harci művészetek (illetve azok számtalan iskolája, stílusa) a mai világban két irányban fejlődtek tovább: egy részük, igazodva a modern testedzés követelményihez, elsportosodott, pusztán fizikai, versenyoldalai maradtak meg. Más részük (illetve az alapvető harci formákról leváló új stílusok, művészeti ágak) ezzel ellentétben éppen a belső, szellemi világ felé fejlődött tovább, megpróbálva megnyugvást, szellemi relaxációt biztosítani a mai, „modern” élet ideges, rohanó emberének. Ezek között az egyik legstílusosabb, leginkább a gondolati világ felé forduló művészet az Aikido.